6.Fejezet
Sivár, kopár forróság mindenhol. A föld megrepedezett, mintha évszázadok óta szárazság sújtaná, de én tudom az igazat. Mindezt én tettem, egyetlen röpke pillanat alatt mindent tűzbe borítottam, mert nem tudtam gátat vetni a lángoknak. Nem voltam ura önmagamnak. Kétségbeesetten emeltem fel a kezeimet, hátha mégis sikerül eloltanom, de képtelen voltam rá. Felfordítottam az arcomat és üvöltöttem.
Ebben a pillanatban ébredtem fel, mert valaki a vállamat fogva próbált felébreszteni. Mikor kinyitottam a szemeimet, egy kék mélységgel találtam szembe magam. Daniel volt az aki leszorította a vállaimat, miközben ott terpeszkedtek a szárnyaim alattam és próbáltak kijutni, a nyomokból ítélve igen erősen csapkodhattam velük. Hát igen..Ilyenek ezek az álmok. Na térjünk már észhez! Vettem egy nagyon mély levegőt, visszahívtam a szárnyaimat és felültem az ágyban, miközben a srác leült az ágyam szélére.
-Rémálmok? - kérdezte tőlem együttérző tekintettel. Őszintén szólva, nem tudom, hogy mennyire bízhatnék meg benne. Ugyanis kénytelen vagyok ezekben az angyalos cuccokban rá hagyatkozni, de, hogy a magánéleti dolgaimat is megosszam vele, az talán már túlzás lett volna.
-Nem gáz. Megbirkózom velük.- És már keltem is volna ki az ágyból, amikor észrevettem, hogy a takaró a földön van, én pedig egy szál fehér topban és kisgatyában feszítek..Baró. Rögtön elpirultam, felhúztam a térdeimet és átkaroltam a lábamat, hogy minél többet takarjak el magamból. Észrevette a gesztust, és csintalanul mosolygott, majd végigmért. Szépen. Lassan. Centiről, centire. Éreztem, hogy egyre vörösebbé válok, de szerencsére befejezte az analizálást, mert felállt az ágytól és elindult az ajtó felé.
-Szólj, ha készen állsz és felöltöztél. Még sok a dolgunk, illetve nagyon hosszú napunk lesz. Rájöttem, hogyan kerüljük ki a rendet és tudjuk meg, merre lehet a bátyád.- Az arca teljesen komoly volt, ahogyan a hanglejtése is. Örültem, hogy van mellettem valaki, aki tudja, mi legyen és hogyan. Egyedül nem is tudom mihez kezdtem volna..Mindenesetre a legfontosabb most az, hogy visszakapjam a testvéremet, lehetőleg sértetlenül. A gondolatra gombóc nőtt a gyomromban. Mi van, ha megkínozzák? Mi van ha..ha..megölik? Nem az nem lehet. Nem történhet meg, nem fogom hagyni. Megráztam a fejemet, hátha ki tudom űzni a rossz gondolatokat, de csak nem akartak eltűnni. Fejben már harmincféleképpen láttam Pat-et meghalni, szenvedni. Ekkor Daniel, mintha csak tudná mi jár éppen a fejemben, visszafordult az ajtóból, leült mellém és átkarolt. Alap esetben, nem hagytam volna neki, de nagy szükségem volt egy kis bátorításra, és ő valahogy, nem is tudom. Megnyugtatott.Az állam alá tette a mutatóujját, és felé fordította az arcomat, majd mélyen a szemembe nézett.
-Meg fogjuk őt találni El. Méghozzá élve. Megesküszöm neked rá.-Szemeiben is ott volt az ígéret, és még valami más is. Az elszántság és kedvesség olyan keveréke ami letaglózott. Muszáj lesz egy kis távolságot tartanom kettőnk között. Úgyhogy kibújtam a karja alól, és felálltam. Újra rendben éreztem magam és tudtam, nem fogok összeomlani. Nem olyan ember vagyok. Harcos vagyok, mindig is az voltam.
-Ajánlom neked a szavad betartását, mert ha nem..nos..fogalmazzunk úgy, hogy egy grillcsirkének is több tolla marad, mint neked. - Ezzel egy pimasz mosolyt küldtem felé, mire ő is vigyorogni kezdett. Összeszedtem pár holmimat és a fürdőszoba felé vettem az irányt. Az ajtóban megtorpantam és hátranéztem, vissza rá.
-Köszönöm Daniel.-Nem is vártam választ, ezzel kiléptem és elindultam összeszedni magam, hisz hosszú nap lesz a mai. Elvégre szét kell rúgnom egy kutyavalagat, és leszidni Patricet, hogy hagyta elrabolni magát. Milyen amatőr csinál már ilyet? Oké elismerem aggódom, persze, de most már megacéloztam magam. Vagyis úgy éreztem abban a pillanatban.
Patric
Halványan érzékelte a külvilágot. Homályos foltokat, halk hangfoszlányokat. Világosság derengett fel előtte egyszer-egyszer, de nem volt képes fóuszban maradni. Aztan megérezte. Először a bokáján, aztán a csuklóján. Jéghideg fém vájt a húsába, és kötötte gúzsba, hogy minden mozdulat felért azzal mintha egy vödörnyi folyékony nitrogénnel öntötték volna le. A bilincsek szélei élesek voltak és hidegek. Vér csordult le a végtagjairól, de a cseppek nem gördülhettek végig a csupasz bőrön ugyanis megfagytak mielőtt túl hosszú utat tehettek volna meg.
De még ez sem volt talán annyira fájdalmas, mint az a pánt ami a nyakát vette körbe. Ez sokkal szűkebb is volt. Még a lélegzés is pokoli kínokat okozott számára.
Szárnyai kifeszítve, véresen , jó pár toll híján díszelegtek láncra verve. Az egész teste didergett. Az ujjait már nem érezte , azok vészesen liluni kezdtek, mintha már nem is élő szövet lenne. Nem tudott szikrát gyújtani. Semmi mást nem akart, csak kis parazsat, némi hőt amitől újra élőnek érezheti magát.
És akkor kapcsolt.
Rá jött, hogy ezt kifejezetten neki tervezték.
Bárki is a felelős nagyon jól ismeri az ereje természetét, és azt ki is iktatta a legegyszerűbb módon ahogy csak lehet.
Teknikailag lefagyasztottak. Épp annyi hő volt még benne, hogy ne haljon bele és beszélni tudjon.
A szeme lassan szokott hozzá a homályhoz, ami körülvette. De maga az érzékelés sem segíthetett rajta, a gyilkos hideg minden érzékét eltompitotta. Aztán egyre közelebbről lépéseket hallott meg. Gyanúsan kopogó lépéseket, de bárhogyan is próbálta erőltetni a szemeit, hogy tegyék a dolgukat, a látvány egyszerűen összemosódott előtte. Kezdte feladni, hogy a hidegen kívül bármi mást is érezzen, amikor hirtelen édes alma illatott érzett meg. Annyira abszurdnak tűnt eleinte azt hitte csak kepzelődik, de ahogy erősödtek a lépések hangjai, úgy vált egyre egyértelműbbé, mit is érez. Hirtelen tágra nyíltak a szemei és jeges rémület lett úrrá a szívén. Ez a hang, ez az illat, Úristen ez csak Ő lehet.
Ahogy belé hasított a felismerés, Ő meg is jelent előtte életnagyságban. Vagyis az egyik alakjában, ha pontosak akarunk lenni.
A nő középmagas, karcsú és kecses alkatú, kinek járása egy leopárdhoz hasonlít. Derékig érő haja vörösben kezdte meg útját lefelé, mely feketében végződött. Dús ajkai és barátságos arca miatt kellemes mosolya még nem keltett félelmet. A szeme már annál inkább. Tűzelő vörösben izzottak, és lángoltak. Azt mondják halandó embernek elég egyetlen pillantás ahhoz, hogy megtébolyodjon és elkezdje kikaparni saját szemeit. Egyedül öltözéke mondható hétköznapinak, fekete szegecses tűsarkút viselt, fekete koptatott farmerrel és egy fehér pólóval melyen a “Dante mindent tudott” felirat díszelgett. Egyik kezét zsebre vágta, másikban pedig egy ezüstösen ragyogó tőrt forgatott. Közvetlenül Patric előtt állt meg.
-Szia Édesem, remélem nem túl szorosak a bilincseid. - ahogyan ezt mondta közelebb lépett a fiúhoz tőrét végighúzva annak mellkasán, gunyoros arckifejezéssel. - Persze meg is szabadithatlak tőlük. Csak a kis hugocskádat kérem cserébe. Neked nem kell meghalnod. - körbesétálta Patricet, aki nemán meredve tűrte a kés nem éppen kellemes érintését. - Sőt, ami azt illeti igazán szívesen látnék egy ilyen csinos pofikát a soraimban. - szemtől szemben álltak egymással, és a nő várta a választ, bár azt már előre tudta. De nem bírt a késztetéssel, hogy ne játsszon egy kicsikét. Olyan magányos néha.
-Akkor sem állnék melléd, ha nekem adnád az egész világot. - Patric nem volt biztos benne, hogy lesz egyáltalán hangja, de a lényeget ki tudta legalább nyögni. A nyakperece felsértette a bőrét és friss vér buggyant elő. A nő szemei tágra nyíltak és szinte sóvárogva nézte a sebet.
-Tudod, hogy a te sorsod már megpecsételődött amikor elfogtunk ugye? - mosolygott kedvesen. - Mindegy, hogy mit teszel vagy mondasz te is meghalsz és a húgod is. - Odahajolt a sebhez és lenyalta a vért róla. Amitől egy pár másodpercig tranzba esett és behunyta a szemét. Mikor kinyitotta kíváncsian méregette Patricet.
-Érdekes kis csapatot hoztatok ti össze. Egy alakváltó, egy bukott angyal és persze a megátkozott testvérek. De ez mit sem számít, ugyanis a kislányka el fog jönni én pedig megkapom amit akarok- megragadta Patric állát, kissé felfelé forditotta a fejét és csókot nyomott a szájára. Durván, erősen, birtoklóan. - Mindig megkapom amit akarok. Ezt neked is tudnod kellene. - elengedte a fiút és hátrébb lépett eggyel, majd elkezdte vizsgálgatni, felmérni.
-Viszont amíg megérkezik a húgod, lenne néhány kérdésem amit szándékozom feltenni. És te drága hős, válaszolni fogsz. Így. Vagy úgy. Kezdjük egy könnyűvel ám a legfontosabbal. - a pengét a bal szárnyához érintette, egy olyan pontom ahol a szárny a lapockához érintkezik. Mivel ki volt feszítve, így nem tudta visszahívni azokat. Tehetetlen volt. Hagynia kellett hogy a nő egyik keze átkarolja hátulról, míg a másikkal enyhén belemetsz a húsba. Az angyalok szárnya alapvetően a legerősebb részük. Egyetlen gyengepontja ott van ahol csatlakozik a testhez. Ő tudta ezt nagyon jól, és éppen csak annyira ért hozzá, hogy Patric lélegzete elálljon és remegni kezdjen. De már nem a hidegtől.
-Azt javasolnám, hogy kezdj el beszélni vagy lemetszem a szárnyadat. Mi a rituálé pontos menete? - suttogta teljesen nyugodtan a fülébe és, hogy hangsúlyt adjon neki kissé megnyomta a kést. Patric próbált nem üvölteni, de ekkora fájdalmat még nem érzett. Azt is elfelejtette mennyire hideg volt, és mennyire vérzett már amúgy is. Tudta nagyon jól, hogy dz még csak a kezdet. De ki kellett tartania. A húgára gondolt, és a szüleire.
-Nem. Segítek. Neked. - csak lehelte a szavakat, már most alig volt ereje. Egy hideg és lassú metszést érzett, ahogy kínzója félig bevágta a szárnya és csupasz háta közötti részt. A fájdalom leírhatatlan volt. Érezte minden egyes sejtjében. Élesen, kegyetlenül kíméletlenül. Felüvöltött, minden egyes milliméter melyet a kés haladt a húsban olyan elképzelhetetlen fájdalmat okozott számára, hogy inkább kivánta magát halottnak, minthogy még egy centit beljebb menjen az a tőr. Nekifeszült a bilincseknek, de ezzel csak annyit ért el, hogy még jobban felsértette a maradék bőrét is. Mintha elevenen nyúznák, teste minden egyes porcikaja sikoltott kegyelemért. De ő már csendben volt. Mindketten. Egyedül a vércseppek földetérő hangját lehetett hallani.
-Nos akkor próbáljuk meg újra. Beszélj a rituáléról. - Patric behunyta a szemét és a családjára gondolt, a barátaira. Ha kiadja a titkot akkor senki nem lesz biztonságban. És Eli.. Főleg nem ő. Arra gondolt mikor egyik hétvégén elmentek színházba és a lány hangos megszólalásai miatt kidobták őket. Gyakorlatilag narrálta az egészet. Igaz, lehet nem a legjobb ötlet volt a Romeo és Juliára elvinni. A gondolat megmosolyogtatta és erőt adott neki. Tudta mi következik.
- Tudod, csak annyi az egész, hogy szerzel egy tarka kecskét, belenyúlsz a seggébe és kihúzod a nyulat. Oh várj vagy azt kalapból kell? Sosem tudtam biztosan. - csak nyögte a szavakat egymás után, halkan, de határozottan, felhasználva minden megmaradt erejét.
Elmosolyodott egy pillanatra, majd összeszorította fogait. Egy gyors, hideg csusszanást érzett, éles fájdalmat, és hallott egy tompa puffanást. Tudta, hogy mi az de mielőtt oda nézhetett volna, harsogó nevetés közte elájult.
De még ez sem volt talán annyira fájdalmas, mint az a pánt ami a nyakát vette körbe. Ez sokkal szűkebb is volt. Még a lélegzés is pokoli kínokat okozott számára.
Szárnyai kifeszítve, véresen , jó pár toll híján díszelegtek láncra verve. Az egész teste didergett. Az ujjait már nem érezte , azok vészesen liluni kezdtek, mintha már nem is élő szövet lenne. Nem tudott szikrát gyújtani. Semmi mást nem akart, csak kis parazsat, némi hőt amitől újra élőnek érezheti magát.
És akkor kapcsolt.
Rá jött, hogy ezt kifejezetten neki tervezték.
Bárki is a felelős nagyon jól ismeri az ereje természetét, és azt ki is iktatta a legegyszerűbb módon ahogy csak lehet.
Teknikailag lefagyasztottak. Épp annyi hő volt még benne, hogy ne haljon bele és beszélni tudjon.
A szeme lassan szokott hozzá a homályhoz, ami körülvette. De maga az érzékelés sem segíthetett rajta, a gyilkos hideg minden érzékét eltompitotta. Aztán egyre közelebbről lépéseket hallott meg. Gyanúsan kopogó lépéseket, de bárhogyan is próbálta erőltetni a szemeit, hogy tegyék a dolgukat, a látvány egyszerűen összemosódott előtte. Kezdte feladni, hogy a hidegen kívül bármi mást is érezzen, amikor hirtelen édes alma illatott érzett meg. Annyira abszurdnak tűnt eleinte azt hitte csak kepzelődik, de ahogy erősödtek a lépések hangjai, úgy vált egyre egyértelműbbé, mit is érez. Hirtelen tágra nyíltak a szemei és jeges rémület lett úrrá a szívén. Ez a hang, ez az illat, Úristen ez csak Ő lehet.
Ahogy belé hasított a felismerés, Ő meg is jelent előtte életnagyságban. Vagyis az egyik alakjában, ha pontosak akarunk lenni.
A nő középmagas, karcsú és kecses alkatú, kinek járása egy leopárdhoz hasonlít. Derékig érő haja vörösben kezdte meg útját lefelé, mely feketében végződött. Dús ajkai és barátságos arca miatt kellemes mosolya még nem keltett félelmet. A szeme már annál inkább. Tűzelő vörösben izzottak, és lángoltak. Azt mondják halandó embernek elég egyetlen pillantás ahhoz, hogy megtébolyodjon és elkezdje kikaparni saját szemeit. Egyedül öltözéke mondható hétköznapinak, fekete szegecses tűsarkút viselt, fekete koptatott farmerrel és egy fehér pólóval melyen a “Dante mindent tudott” felirat díszelgett. Egyik kezét zsebre vágta, másikban pedig egy ezüstösen ragyogó tőrt forgatott. Közvetlenül Patric előtt állt meg.
-Szia Édesem, remélem nem túl szorosak a bilincseid. - ahogyan ezt mondta közelebb lépett a fiúhoz tőrét végighúzva annak mellkasán, gunyoros arckifejezéssel. - Persze meg is szabadithatlak tőlük. Csak a kis hugocskádat kérem cserébe. Neked nem kell meghalnod. - körbesétálta Patricet, aki nemán meredve tűrte a kés nem éppen kellemes érintését. - Sőt, ami azt illeti igazán szívesen látnék egy ilyen csinos pofikát a soraimban. - szemtől szemben álltak egymással, és a nő várta a választ, bár azt már előre tudta. De nem bírt a késztetéssel, hogy ne játsszon egy kicsikét. Olyan magányos néha.
-Akkor sem állnék melléd, ha nekem adnád az egész világot. - Patric nem volt biztos benne, hogy lesz egyáltalán hangja, de a lényeget ki tudta legalább nyögni. A nyakperece felsértette a bőrét és friss vér buggyant elő. A nő szemei tágra nyíltak és szinte sóvárogva nézte a sebet.
-Tudod, hogy a te sorsod már megpecsételődött amikor elfogtunk ugye? - mosolygott kedvesen. - Mindegy, hogy mit teszel vagy mondasz te is meghalsz és a húgod is. - Odahajolt a sebhez és lenyalta a vért róla. Amitől egy pár másodpercig tranzba esett és behunyta a szemét. Mikor kinyitotta kíváncsian méregette Patricet.
-Érdekes kis csapatot hoztatok ti össze. Egy alakváltó, egy bukott angyal és persze a megátkozott testvérek. De ez mit sem számít, ugyanis a kislányka el fog jönni én pedig megkapom amit akarok- megragadta Patric állát, kissé felfelé forditotta a fejét és csókot nyomott a szájára. Durván, erősen, birtoklóan. - Mindig megkapom amit akarok. Ezt neked is tudnod kellene. - elengedte a fiút és hátrébb lépett eggyel, majd elkezdte vizsgálgatni, felmérni.
-Viszont amíg megérkezik a húgod, lenne néhány kérdésem amit szándékozom feltenni. És te drága hős, válaszolni fogsz. Így. Vagy úgy. Kezdjük egy könnyűvel ám a legfontosabbal. - a pengét a bal szárnyához érintette, egy olyan pontom ahol a szárny a lapockához érintkezik. Mivel ki volt feszítve, így nem tudta visszahívni azokat. Tehetetlen volt. Hagynia kellett hogy a nő egyik keze átkarolja hátulról, míg a másikkal enyhén belemetsz a húsba. Az angyalok szárnya alapvetően a legerősebb részük. Egyetlen gyengepontja ott van ahol csatlakozik a testhez. Ő tudta ezt nagyon jól, és éppen csak annyira ért hozzá, hogy Patric lélegzete elálljon és remegni kezdjen. De már nem a hidegtől.
-Azt javasolnám, hogy kezdj el beszélni vagy lemetszem a szárnyadat. Mi a rituálé pontos menete? - suttogta teljesen nyugodtan a fülébe és, hogy hangsúlyt adjon neki kissé megnyomta a kést. Patric próbált nem üvölteni, de ekkora fájdalmat még nem érzett. Azt is elfelejtette mennyire hideg volt, és mennyire vérzett már amúgy is. Tudta nagyon jól, hogy dz még csak a kezdet. De ki kellett tartania. A húgára gondolt, és a szüleire.
-Nem. Segítek. Neked. - csak lehelte a szavakat, már most alig volt ereje. Egy hideg és lassú metszést érzett, ahogy kínzója félig bevágta a szárnya és csupasz háta közötti részt. A fájdalom leírhatatlan volt. Érezte minden egyes sejtjében. Élesen, kegyetlenül kíméletlenül. Felüvöltött, minden egyes milliméter melyet a kés haladt a húsban olyan elképzelhetetlen fájdalmat okozott számára, hogy inkább kivánta magát halottnak, minthogy még egy centit beljebb menjen az a tőr. Nekifeszült a bilincseknek, de ezzel csak annyit ért el, hogy még jobban felsértette a maradék bőrét is. Mintha elevenen nyúznák, teste minden egyes porcikaja sikoltott kegyelemért. De ő már csendben volt. Mindketten. Egyedül a vércseppek földetérő hangját lehetett hallani.
-Nos akkor próbáljuk meg újra. Beszélj a rituáléról. - Patric behunyta a szemét és a családjára gondolt, a barátaira. Ha kiadja a titkot akkor senki nem lesz biztonságban. És Eli.. Főleg nem ő. Arra gondolt mikor egyik hétvégén elmentek színházba és a lány hangos megszólalásai miatt kidobták őket. Gyakorlatilag narrálta az egészet. Igaz, lehet nem a legjobb ötlet volt a Romeo és Juliára elvinni. A gondolat megmosolyogtatta és erőt adott neki. Tudta mi következik.
- Tudod, csak annyi az egész, hogy szerzel egy tarka kecskét, belenyúlsz a seggébe és kihúzod a nyulat. Oh várj vagy azt kalapból kell? Sosem tudtam biztosan. - csak nyögte a szavakat egymás után, halkan, de határozottan, felhasználva minden megmaradt erejét.
Elmosolyodott egy pillanatra, majd összeszorította fogait. Egy gyors, hideg csusszanást érzett, éles fájdalmat, és hallott egy tompa puffanást. Tudta, hogy mi az de mielőtt oda nézhetett volna, harsogó nevetés közte elájult.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése